Válasz Nincsennek
•
by juccer
A KÖZÖNY BALLADÁJA
Szépség sebezte szívemet -
kegyetlen, édes gyötrelem!
Szerelmi láz égette meg -
szenvedtem is keservesen,
de változott a helyzetem:
jó orvosnak vitt erre útja,
barátom ő, neve Közöny,
kikúrált, neki köszönöm,
hogy a seb nem fakad fel újra.
Hogy szívem többé nem beteg:
csakis neki köszönhetem,
szerényen kértem: ha lehet,
a gyógyulás örök legyen.
Ő bölcsen válaszolt nekem:
"Óvd kebledet, ha szembefúj a
szerelem szele perzselőn,
ha jól vigyázol, esküszöm,
hogy a seb nem fakad fel újra.
A háló, amit kivetett
a Gyönyör: áthullt a szemen,
hajszolni a veszélyeket
az ifjúság nem rest sosem,
fel is szította rendesen
a vágyat benned, lángragyúlt a
szikra - szerelmi tűzözön.
Megszántalak - s most már öröm,
hogy a seb nem fakad fel újra."
(Charles D'orléans)
Facebook
Twitter
Discord
Comments
Hittem, mit adtál, mind közöny
S pára csak a csók mögött
felsejlő édes gyötrelem.
De szemed, e sebző nyílözön
s fénye, a lángtól megtörött,
min átsejlik páni félelem,
s ha mégis csak játszottál velem
és hamis volt csókod, s a törött
lelked béna hitvallása bennem
hát éld meg azt, hogy tovább kell mennem.
Arról nem beszélek,
csak gondolkodom,
hogy nagyon-nagyon
fáj bennem a lélek.
Hogy keserűséget
rejt a mosolyom:
arról nem beszélek,
csak gondolkodom.
Sóhajt-fojtva élek -
nem mutathatom
tenger bánatom.
Hogy belül mit érzek:
arról nem beszélek.
Mosolyod
s szemedet ahogy
látva-játszva,
epekedve, kicsit féltve,
néha szememen hagyod,
s a látszat-rejtvény szívzörej...
Lehet, hogy csak féltve érzed
vagy már érzed, de még féled
vagy az Élet nagy kéksége
elmerít mélységes mélybe,
de lesz, mi soha nem hagy el.
Mert ha engem álnok Halál
szőlőfürtként majd ledarál,
ezt a képet, ezt a félszet,
ne felejtsd el, és merészeld
szíved alatt hordani.
Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok hol falevél -
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már...
E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szivem,
nincs két sziv még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szivem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.
hájájj