Join the new world

Sziasztok. 700. jubileumi elôfizetômet megünneplendő egy aprósággal kedveskednék nektek köszönetem jeléül. És kivételesen nem a 80-as évekből 🙂

Hallotta már valamelyikőtök Bill Withers nevét? Persze, hogy nem. (ADIZS még várhat 🙂 ) De nem a ti hibátok. Egyszerűen nem lett belőle akkora sztár, mint lehetett volna az alapján amit letett az asztalra. Nem kevés dala vált világhírűvé - csak nem általa. Ezt a nótát gondolom majd' mindenki ismeri, no meg emezt is. Mind a kettő eredti előadója Bill Withers. De én most a kedvenc dalomat ajánlom nektek tőle.

Lehetne róla kisregényt írni, mind zenei szempontból, mind felhívni a figyelmet a szövegben rejlő, már-már közhelyszerű igazságokra. Lehetne dícsérni a hangszerelést (pl. lelkemnek leginkább leginkább kedves "flapping bass-t" a harmadik refrén alatt. Arról nem is beszélve, hogy 1979-et írtunk mikor ez a dal született, akkor ez a technika nemhogy elterjedve nem volt, de lényegében még meg sem született). Ki lehetne hangsúlyozni, hogy a figyelmes szemlélő milyen könnyen felismerheti a hang tónusában és a jellegzetes hajlításokban egy másik - az egyik legfeketébb hangú fehér - előadó stílusát. (Na, vajon ki jött rá, hogy Paul Young-ra gondoltam 🙂 ) Vagy alkalmasint neki lehetne állni boncolgatni, hogy vajon a véletlen műve-e, hogy több mint két évtizeddel később egy Jamiroquai nevű (egyébként szintén brit) zenekar Virtual Insanity című száma vajon miért pont ugyanezekre a harmóniákra és ritmusképletre épül.

De inkább csak azt mondom, hogy hallgassátok. Mert jó nagyon. Főleg így késő este. Én egy pohár bort szorongatok, és közben hallgatom. Mint a berlini fal a lelkes ndk-s "önkéntes bányászok" csákányai alatt, úgy omlik le rólam a rohanós és idegeskedős napok minden átkozott feszültsége. Apró öröm az életben. De ennyi jár.

Nektek is...

Bill Withers: Just the two of us