[FF/A]Napiparancs: Svájc

Day 2,754, 12:55 • Published in Hungary Hungary • by Atheel



Mikor a melózás a netezés rovására megy, mi? Sőt, még a netkapcsolat is a netezés rovására ment, baj volt a wifivel, alig tudtam letudni a kétkattot is az elmúlt két napban, de még időben vagyok ezzel a cikkel, úgyhogy nem is húzom az időt hosszas felvezetéssel, éljétek túl a reklámot, aztán jó olvasgatást!
Hirdetés!


Avatárok készítését vállalom, kezdőknek is (nem fakeknek!) elérhető 250cc / 1 gold vagy régebbi játékosoknak sem gondot okozó 1000cc / 4 gold áron. Újságbannerek, újságdesignok készítése mindenkinek egységesen 1250cc / 5 gold áron! Kedvcsinálónak néhány régebbi munkám, a teljesség igénye nélkül:

Sok lenne mindet belinkelni, de kérdezzétek azokat, akik az én avatárjaimat hordják, mennyire vannak vele megelégedve, és sokallták e az árat? Érdeklődni kommentben, vagy PM-ben!


Hirdetés vége

Rohamra készülődtünk.

A feketék, a Gárda, és mi Anonymussal csőre töltöttük fegyvereinket, és már csak a jelre vártunk, hogy ráronthassunk végre a román túlerőre. Theface megnyugtatott, hogy a harckocsimat feltöltve hajóra tették, de időbe telik, míg ideér, és hogy a kanadai csata nem sokkal az után véget ért, hogy minket elfogtak, súlyos veszteségeket okozva mindkét félnek, de magyar győzelemmel. Magával hozta a Browningot is, ami határozottan fényesebb volt, mint mikor először a kezembe vettem, de egyelőre csak átvetettem a hátamon, a közelharchoz a flottások P90-ese jobb választásnak tűnt.

Minden itt harcoló Magyar Haderőt Nigthwatcher koordinált, az ő jelére vártunk feszülten, és aki hitt Djozikében, az hozzá intézett sűrűn imákat a hátralévő időben. A támadásunk sikerén nem csak a hadjárat kimenetele, a svájciak szabadsága, és egy román diktátor hatalomra jutása múlott, hanem az is, közelebb kerülök e a Fekete Futóhoz, ugyanis az Elit Flotta előörse, akikkel a kapcsolatot kerestem, egy régóta bekerített állásban, tőlünk csaknem nyolc kilométerre esett csapdába. Haditengerészekhez méltóan kitartottak, de a tüzérség is keményen lőtte őket, meg nem sok lőszerük maradhatott mostanra, ezért a fő csapásirányt feléjük terveztük vezetni, hogy megsegítsük bajtársainkat.



Mielőtt megérkeztünk volna, súlyos harcok árán visszaszorítottak minket, szabadságért kűzdőket, de az éjszaka leszálltával végre megérkezett a jel, és a magyar hadigépezet mozgásba lendült. Anonymussal a bal szárnyra kerültünk, az utóvédet egy helyi svájci lövészezred alkotta, némi KD-s tűztámogatással a volt GÁT-osok közül, és Hercegno, meg a Turul század jelentette a légitámogatásunkat. Bár Hercegno saját gépe híján még mindig az Ospreyt használta, ami inkább volt szállító eszköz, mint csatagép, de a leányzó ezzel is épp olyan halálos volt, mint bármi mással.

Tüzérségünk teljes arzenálját bevetette a mi sávunkban, hogy elterelje az ellenség figyelmét a fő csapásról, nekünk viszont az első pár percben megkönnyítette az előre jutást, és szinte ellenállásba sem ütköztünk, ahogy átvettük a román állásokat. A svájciak rögtön be is ásták magukat, mi pedig indultunk tovább, nyugatra vonva el az ellenséges haderőt.

A románok gyorsan reagáltak, és hatalmas erővel, de ostobán...

Az előrenyomulásunk megtorpant ugyan, de komoly veszteség még mindig nem ért minket, a szőröstalpú hegyivadászok viszont szinte teljes létszámban felsorakoztak velünk szemben, és ők számítottak az Elitnek. A jobb szárny hasonló hadművetelbe kezdett, bár az ő dolguk nem az elterelés, inkább az átkarolás volt, aztán végül megindultak a főerők is, és a megosztott ellenséggel szemben könyörtelenül hatoltak előre.

A jobb szárny előrehaladását éppen Trico segítette a legjobban, de időnként Hercegno és a Turul század is átment az ő szektorukba, hogy tarthassák a lépést a főerőkkel. A mi dolgunk csak annyi volt, hogy tűz alatt tartsuk a románokat, és semmi pénzért ne hagyjuk őket elmenni... Gyalogságként, alulfegyverzetten ez maga volt az öngyilkosság, de épp ezért vállalkoztam rá. Valami belső késztetés arra ösztökélt, hogy alaposan tegyem próbára magam, Anonymus22-ben pedig fel sem merült, hogy esetleg ne kövessen.

Kicsit még mindig furcsán vette a levegőt az orrába felszaladt bogár miatt, bár már órákkal ezelőtt megszabadult tőle, de sípolását még a csatazajon is keresztül lehetett hallani, így legalább nem kellett folyamatosan keresgélnem, hallottam, hogy alig lemaradva követ, és fedez, bármerre menjek.



A románok ellentámadásba lendültek, és nehéz harckocsikat hoztak, ami ellen nálunk nem volt semmi, csak jóval hátrébb a tüzérség, az egykori GÁT-osok viszont jól értették a dolgukat, és ha csak néhány pillanatra is sikerült feltartóztatnunk egy ellenséges tankot, azonnal össztüzet zúdítottak rá, és úgy törték fel a vastag páncélzatot, mint a tojást. A mieink is hullottak persze, és én is közel jártam a halálhoz, (ahogy eddig tudtam, nem első alkalommal,) de nem hátráltunk egy tapodtat sem. A jetik viszont lassan rájöttek a hadicselre, ezért hátrálni kezdtek, hogy elit alakulataikat átcsoportosíthassák főerőink ellen, ezt viszont szintén nem voltam hajlandó hagyni, és a maroknyi körülöttem lévő ismeretlen katonának rohamot vezényeltem.

Nem voltam ugyan se parancsnok, sem régi barátjuk, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tiszt vagyok e, de harci kedvem átragadt rájuk, és követtek engem a csatába. A román visszavonulást néhány könnyűpáncálos fedezte, azt gondolták, ez elegendő lesz a mi gyalogságunk ellen, és folyamatosan fel s alá száguldoztak, hogy elkerüljék a tüzérségünket, de nem számoltak a Turul századdal, melynek vadászgépei egyenként repültek rájuk, visszatérve a jobb szárnyról, és maradék muníciójukkal mély éket vertek a vonalaikba.

Olyan mélyet, hogy már az utánpótlásukat fenyegethettük, így gyalogosan is, ezt pedig még a jetik sem hagyhatták, hát félbeszakadt az átcsoportosítás, és visszatértek a nagy ágyúik, az ellátmányuk védelmében. Az ütközetnek innentől minden percben több száz halálos áldozata, vagy súlyos sérültje volt a mi oldalunkról, de legalább annyit vittünk magunkkal a halálba a románok közül is, és ami még fontosabb volt, időt adtunk a fő erőknek, és a jobb szárnynak az előrenyomulásra, és az egyéb szövetséges haderők elszigetelésére.

Nem csak a harci kedv, a kíváncsiság is hajtott, tudtam, hogy ha nagyobb esélyt adok a mieinknek a sikerre, nekem is több esélyem lesz kifaggatni végre azt a Flottást, az előőrsből, és talán megtudhattam volna valamit a Fekete Futóról. Ez hajtott hát előre sérüléseim ellenére is, a vágy, hogy tudjam végre, ki is vagyok valójában, és miért tette ezt velem a Fekete Futó, pedig a lábamon éktelenkedő lőtt seb mellé újabbakat is szereztem, és ha nincs az a mentőmellénybe ágyazott kevlár réteg, bizonyára száz halált haltam volna máris.

-- Ha kinyíratod magad nem leszel okosabb! -- Figyelmeztetett Anonymus, megérezve motivációmat, és igazat kellett adjak neki. Ugyanakkor nem hagyhattam abba a harcot.

-- Én nem számítok, csak a mieink győzelme! -- Kiáltottam. -- Ha nem tudhatom meg végre, ki az a Fekete Futó, inkább haljak meg egy csatában!

-- De ez még csak nem is a mi hazánk! Nem is szövetséges, csak svájc! -- Emlékeztetett, és akaratlanul is a sok elsáncolt svájcira néztem, többszáz méterrel lemaradva, akik elvileg a saját szabadságukért harcoltak, mégsem olyan buzgón, mint mi. -- Román seggeket meg akkor rúghatunk szét még többet, ha életben maradunk!

-- Rendben, -- mondtam, -- mit javasolsz? El mégsem futhatunk!

-- Azt már nem, de megpihenhetünk! -- Mondta vigyorogva, és orrával sípolva egy közeli roncsra mutatott. Még egész jó állapotban volt, csak a lánctalpait lőtték le, de egyébként egy teljesen működőképes román nehézharckocsinak tűnt.

Arrafelé vettük az irányt, és néhány méter megtétele után, melyek inkább tűntek mérföldeknek, néhány éveknek tetsző pillanattal később már ott is voltunk, és elkezdtük megmászni a hatalmas lövegtornyot. Minden erőmet megfeszítve feltéptem a csapóajtót, Anonymus pedig behajított rajta egy gránátot. Eztán mindketten ráugrottunk a visszazárt fedélre, de még így is kissé megemelt bennünket a robbanás.



Újra felnyitottam, és gyorsan lemásztam a belsejébe, finnyásan kerülgetve a szétrobbantott személyzetet, majd Anonymus22 is követte a példámat, és rögtön megtalálta a helyét a lövegnél.

-- Rendben, én ezt kezelem, te csak tölts, és legyél a szemem! -- Mondta, majd hozzátette. -- Most végre meglátod, mennyire értek a tankokhoz!

Én betöltöttem egy páncéltörő gránátot, majd kiszúrtam a célt, leadtam az irányszöget Anonymusnak, ő pedig rövid, precíz célzás után leadta az első lövést. A román tank, melyet megjelöltem, darabokra robbant, a lőszertárolót érte találat, mivel nem számítva ránk, gyenge hátsó felét mutatta felénk. Még négy ilyen találatunk volt, mielőtt egyáltalán észrevettek minket, de azt is mind hiába, a románok teljes tüzérsége már rég a mi főerőinkre koncentrált, közvetlen tüzüket pedig játszva felfogta ez az acélszörnyeteg, mindössze annyi volt a bajunk, hogy helyhez voltunk kötve.

Néhány katonánk látva minket, a gépszörny köré sereglett, és fedezéknek, és tűzvezető állásnak használva minket, megtizedelték az ellenünk küldött akadálymentesítő egységeket. Véres állóháború alakult ki a szektorunkban, de ez legalább nekünk kedvezett, hiszen a főerők így zavartalanul tehették a dolgukat, lassan ők is két irányba fejlődtek tovább, egyik a jobb szárnnyal közösen bezárta a harapófogót, a másik pedig tovább indult a szorongatott Flottások felé. Nekünk csak tartani kellett az állásainkat, és elvonni annyi tűzerőt, amennyit csak lehetséges...

Ezt, mint ahogy utólag beláttuk, talán túlságosan is hatékonyan tettük...

A román nehéztüzérség ugyanis megelégelte a tevékenységünket, és ha csak egy rövid időre is, de célpontot változtattak, és mi lettünk az elsődleges prioritás. Záporoztak körülöttünk a gránátok, és nem lettem volna azok helyébe, akik a tankon kívül harcoltak, mert fél percen belül csak cafatok maradtak belőlük, tankunk páncélzatáról pedig nem is sejthettem, meddig tart még ki a saját ütegeik ellen...

Úgy látszott, nem sokáig. A tűz pedig nem maradt abba, ám Hercegno megint a segítségünkre sietett, és maroknyi megmaradt Turulossal légicsapást mért a nagyszámú román ütegekre. Nem volt komoly a pusztítás, de elég időre zavarta meg őket, hogy mi, Anonymussal ezt kihasználva elhagyjuk a roncsot.



Lélekszakadva rohantunk vissza a svájciakhoz, miután meggyőződtünk róla, hogy a főerők sikerrel jártak, és a mérleg a mi oldalunkra billent, de mielőtt örülni kezdhettünk volna a győzelmünknek, a csatatér váratlanul nappali fénybe borult...

Nem tudtam, mi maradhatott a Flottából, de az egyértelmű volt, hogy a Nor Galben megérkezett...

[Folyt. Köv.]