Izomszakadások II. - politika a boncasztalon

Day 1,244, 12:24 • Published in Hungary Hungary • by Termetes Samu

Régen történt, - egy éve is tán- hogy írtam egy elemzést a politikai törésvonalakról. Most az eltelt egy év után megfogalmazódott bennem, hogy újra kellene olvasni a cikket, és ha már ott járok, akkor az eltelt egy év alakulását, változásait végig lehetne gondolni. Így született ez a cikk. Hosszú, mielőtt megróna érte bárki.

Az alábbi írásban részben hivatkozok majd a régi írás megállapításaira, aki esetleg szeretné egyben olvasni a régi írást, az itt teheti meg: Izomszakadások.

A régi politikai élet végét valahova a V2 bevezetése környékére lehet tenni. Természetesen ez egy folyamat végpontja volt, mesterséges végpontja, mivel több addig aktív játékos tűnt el a megváltozott játékban, így az átalakuló közösségeknek újra kellett fogalmazni, pozicionálni önmagukat.

A végpontnál sokkal érdekesebb volt a folyamat, amely a régi politikai élet erodálódásának folyamataként lehetne leírni. Persze, ami erodálódás az egyik, az győzelem a másik szempontból. Teljes győzelem, hiszen itt a győzelem a hagyományos kormány – ellenzék megszűnését jelentette. A megszűnés ugyanakkor mindig átmeneti, hiszen a különbözőségeink egy ilyen játékon belül is előbb utóbb felszínre kell törjenek, ennek mértéke, látványossága persze változó.

A régi idők politikai életének egyik leglátványosabb törésvonala a KARD – SZP (újak kedvéért Szolidaritás Párt) ellentétpár mentén volt leginkább felírható. A magát játéktechnikai – technokrata pártnak tekintő KARD elutasította a játék adta kereteket kitolni szándékozó, ugyanakkor e kereteket rögzíteni – szabályozni igyekvő Szolidaritás törekvéseit, e törekvésekben a játékot irányító elit kezének felesleges (ahogy mondták bürokratikus) megkötését látták, mely káros a közösség egészének játékélményére, mivel nehezíti az elit mozgását, gyors döntéseit. A Szolidaritás ugyanakkor a játékélmény demokratizálását tekintette célnak, amely nem a sikerben való szimpla részvételt látta a kulcsmozzanatnak, hanem a sikerhez vezető útban való részvételt.

Ez utóbbi megközelítés kormányzati pozícióban többek szerint két kísérletet élt meg. Ezzel azonban vitatkoznék, mint szemtanú és résztvevő. Az első, látványos kudarccal végződő kísérlet, mely e sorok szerzőjének kudarca is volt egyben, volt véleményem szerint az egyetlen valódi próbálkozás. A Huba-kormány a híres Fehérló-féle erdélyi hadjárat után, már nem kezdett kísérletezésbe. (Az egyesek által emlegetett harmadik próbálkozás, az Oliverray-kormány teljes mértékben kívül állt ezen az értelmezési kereten. Az ellenzéki jelölt programja ugyanis nem egy szemléletváltást, valamiféle új programot jelentett, hanem egy szimpla kormányváltási szándékot.)

A hivatkozott linken megtalálhatóak e törésvonalak jellemző ellentétpárjai részletesen is kifejtetve, itt nem kívánom újrauntatni a kedves olvasót

emocionális-érzelmi politizálás és a racionális-játéktechnikai közötti különbség

háborúcentrikus – politikacentrikus megosztás

elitista-demokratikus hatalomgyakorlási technika

a közösség elitista, illetve demokratikus felfogása

A régi politikai élet erodálódása során egyre jellemzőbbé vált a személyi konfliktusok felerősödése, kiteljesedése. A viták során egyre több lett a személyes töltet, amely kikezdte a felek közötti párbeszéd lehetőségét, hiszen a barakkok belüli lojalitás erősebb volt a párbeszédhez igényéhez képest, ez nem zárta ki, hogy a kormányzati különböző funkcióiban ellenzéki személyek töltsenek be pozíciókat, sokkal inkább intézményesült a probléma, míg ténylegesen személyi szinten ez nem mutatkozott.

„A politikai kommunikációban egymással ellenséges, egymást gyökeresen másnak látó közösségek, személyek a gyakorlatban kormányokon átívelő módon dolgoznak. Nyilvánvaló ez egy speciális helyzetnek köszönhető. Az állami apparátusban való részvétel feltételeit, a szabadidőnek a játékra való fokozottabb fordítását egy adott időben csak egy adott számú polgár vállalja, és nincs olyan mértékű fluktuáció, amely egymással párhuzamosan működő apparátust, valamiféle váltórendszert tudná fenntartani.” – Így szólt a konklúzió egy éve.

A klasszikus ellenzék legnagyobb pártja a Szolidaritás tavaly nyáron megszűnt, ezzel végleg megszűnt az ellentétpár egyik oldala, amelynek következménye látható volt, az ellentétpár másik oldala is kiüresedett. A pártélet megszűnt létezni, az ellenzéki maradványok jórészt a Kisgazda Pártba vándoroltak, amely megerősödve képes volt a rossz emlékű eltörlés után kormányra jutni. A SirMokeShag-kormány azonban nem jelentett gyökeres szakítást a régebbi korok –mondjuk úgy ideológiájával -, mivel önmaga koncepciója a játéktechnikai megközelítésen alapult, könnyed, humoros rendszerkritikát adva, de nem túllépve a rendszeren.

A KARD-MHP páros, mint a politikai életet teljes egészében uraló tényezők szinte elpárologtak. Bár a közbeszédben továbbra is jelen volt a kormány KARD-MHP jellemzése, de ennek tartalma megkérdőjeleződött. A kormányba került személyek döntő többsége nem volt pártpolitikus. A kormány tulajdonképpen elvált a klasszikus kormánypártoktól, még ha látszólag a kapcsolat fent is maradt. Athompson, GregoryGallangher és Rhual kormányok vezetői nem a klasszikus kormánypártok prominensei, legalábbis nem e jellemzőjük vitte a hatalomba őket.

A kormány - ellenzék felosztásban nem körvonalazódtak ki koncepciók közötti különbségek. A legdinamikusabban előretörő és sokáig ellenzéki retorikájú HMSZ konfliktusok nélkül lett kormánytényező, majd vette át az elnöki pozíciót. Éles törésvonalak ezen a fronton nem mutatkoztak, pártok közötti ellentétek nem törtek felszínre.

A kormánypárttá váló HMSZ története alátámasztja a tavalyi konklúziót, melyet fentiekben már idéztem, miszerint „nincs olyan mértékű fluktuáció, amely egymással párhuzamosan működő apparátust, valamiféle váltórendszert tudná fenntartani.”


Az utóbbi időben újabb éles összecsapások történtek a közéletbe. Mint média elem mindig is jelen volt a valóságos politikai jellemző, megosztottság, de tényleges befolyással nem bírt. Ennek a már tapasztalható térnyerése talán a legnagyobb változás, ami bekövetkezett, hiszen átalakította, sőt alakítja a politikai ellenfelek közötti viszonyt, sőt szinte az egész közbeszédet. Egy olyan jellemző erősödött fel, melyről annak idején csak, mint mellékszálról írhattam:

„a politikai életet valójában meghatározó chat-aktív játékosok esetében, néhány kivételtől eltekintve nem volt érzékelhető olyan mélységben. A választásokat meghatározó, a közéletnek teret adó média esetében ezek az ellentétek csak nagyon korlátolt mértékben jelentek meg kampányelemként. Ugyanakkor bizonyos erepes konfliktusok esetén a vélt valóságos referencia az egymás elleni hisztériakeltés, erőfitogtatás eszközeként megjelent.”

A Kommunista Párt és a Nemzeti Front körül kialakult hangos közéleti csörték ilyen mélységű elharapódzódása új jelenség. A viták központi elemévé egyértelműen az erepublik világán kívülről behozott ellentétek váltak. A leglátványosabb eleme ennek a valóságos politikai életből berángatott kampányelemek, retorikai fogások terjedése. Mind a két oldal, hiszen önmaguk definíciójából a másik oldalt kirekesztik, meggyőződéssel hisz önmaga igazában. Két oldal, mely retorikai – érzelmi alapú háborúba kezd a másik oldallal vélt és valós okokból kiindulva. Retorikai háború, ahol a játékban lényeges kérdésekről átterelődik a vita egy olyan síkra, amely a játék keretei között nem megoldható, hiszen gyakorlatilag ideológiai háborút kreál, amely harcát pártfronton választásról-választásra sikerre vezethet, de koncepcionálisan nem mutat reagálást a játékra. Ebben a harcban az erepublik világa fokozatosan díszletté, egy a kinti világ sérelmeit megtorolni akaró világ díszletévé válik.

A kérdés, hogy a még játszók többségét ez a vita vajon érdekli, kielégíti, vagy idegesíti, esetleg hidegen hagyja, a válaszok majd kiderülnek. Alapvetően egy öregedő virtuális közösség vagyunk, tudjuk semmi nem tart örökké. Ez a fajta politikai megosztottság vajon felváltja a hagyományos közéletet. Ha felváltja, lesz e kedvünk belépni ide, ahol egy virtuális világban játszható játékmódok, stratégiai döntések, döntési mechanizmusok helyett a vita vélt vagy valós sérelmek, igazi politikai megosztottság mentén alakul. Ahol nem az dönt egy személy megítélése kapcsán, hogy mennyit tett a közösségért, mennyi időt, energiát fektetett be a közösség szervezésébe, hanem az, hogy melyik párt szavazója a kinti világban.

Provokátorok és sérelmekkel telített játékosok színpada épül? A régi deszkákon már új szereplők ripacskodnak? Maradnak nézők?

T.S.