Join the new world

Jöjjön hát a második fele a brazilok elpáholásáról szóló történetnek. Aki netán csak most kapcsolódna be, az lapozzon egyet visszafelé és kezdje az elejétől! Megéri. 😉

Dávid és ciGóliát 2. rész

Az orrunkig sem láttunk, de legalább a védők kaszáló sortüzei is vaktában szóródtak. Így is vagy féltucat katonánk esett el azon a rohadt harminc méteren. Mi többiek nagyjából koppanásig mentünk. Akkor tudtuk, hogy megérkeztünk, mikor a soron következő lépésnél belerúgtunk a falba, vagy rosszabb esetben, aki lehajolva rohant előre, az a sisakjával találta meg a falat. A kaput plasztikkal robbantotta be valaki, ám mielőtt beléphetett volna rongybábuként csuklott össze. Repeszgránátokat szórtunk befelé, majd egymást fedezve rontottunk be, lövöldözve mindenre, ami mozgott, vagy mozogni látszott, ami emberszerű volt, vagy ami nem, de ijesztőnek tűnt. Azaz kábé mindenre. Nem szégyellem bevallani, be voltam parázva, de a kiképzés és a belénk vert fegyelem nem hagyta, hogy ez megbénítson. Likvidáltuk a bejáratot védő őrséget, és végre nem voltunk beszorítva egy francos kapuba, ahol agyaggalamb lövészetet tarthattak rajtunk.



A bázis nagyobb volt annál semhogy minden egyes épületét felrobbanthassuk, ezért kénytelenek voltunk felderíteni, hogy melyek a legfontosabb laboratóriumok, vagy üzemegységek. A perui kísérőinknek sem volt erről elképzelése, így a legközelebbi csarnokhoz rohantunk, azt lesve, hogy mikor bukkan fel egy újabb szakasz ellenséges katona.

Amikor észrevettük, hogy az ajtón felirat van, felderültünk egy pillanatra, de aztán le is lohadtunk, mikor kiderült, hogy inkák leszármazottai sem bírják a portugál nyelvet. Épp némi fűszeres káromkodásra kerítettünk volna sort, akkor azonban váratlanul kinyílt az épület ajtaja. Egy döbbent férfi arcába bámulhattunk, akinek a fején egy ősrégi walkman fülhallgatója volt. A kezéből kiesett a felmosórongy meg a vödör, és úgy nézett ránk, mint mikor egy ügyesen leszervezett születésnapi parti ünnepeltjének a pofájába ordítják a haverok, hogy „Meglepetééés!”



MMateo és Axelero lefogták mielőtt kettőt pislanthatott volna és megindult az intenzív kikérdezés. Az elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy magyarul nem tud a fickó, és angolul sem értett többet a fuck you-nál. Szerencsére spanyolul makogott valamennyire, így aztán megtudtuk, hogy épp a konyhát akarjuk bevenni.

Kicsit sovány lett volna azzal hazaállítani, hogy megsemmisítettünk három kondért és úgy tíz fazekat, így kénytelenek voltunk tovább állni. A következő hangár méretű barakknál akadt némi nyelvi probléma. A ’fékgyár tankok számára’ nem tűnt elég rejtélyesnek egy ilyen titkos katonai létesítményhez. A pontos jelentés elveszett a portugálról spanyolra, spanyolról angolra, angolról magyarra fordítás közben. Mielőtt tisztázhattuk volna a dolgot, egy csapat szambás hívott táncra minket. A mellettem álló GÁT-os mellkasát azonnal golyók tépték fel, és úgy dőlt nekem felcsapott karokkal, mintha tangózni szeretne. Azonban ez nem Argentína volt. Miközben félrelöktem egyik kezemmel a holttestet, a másikkal már csípőből tüzeltem. Ez általában csak a filmekben hatásos, de most mindössze pár lépésre voltak a zöld-sárga jelvényes bakák. Nagyjából azt lehetett ráfogni a szituációra, hogy aki előbb húzta meg a ravaszt, az maradt életben. Talán ha egy percig tartott az őrület, de úgy éreztem, hogy abban a hatvan szekundumban többet vert a szívem, mint máskor egy héten.



Végül felszámoltuk az ellenállást, viszont közben pechünkre elpatkolt a foglyunk, ezért aztán megint csak ránk maradt, hogy kiderítsük, hol mi van. A százados bevezényelt minket a fékgyárba annak ellenére, hogy a neve nem sejtetett túl vonzó célpontot. Amit azonban ott megpillantottunk nem éppen egy tank futómű összeszerelő egység volt. Elállt a lélegzetünk. Annak a perui srácnak meg különösen, akit a terem plafonjára szerelt automata gépfegyver lőtt torkon. Behatolásunk nem az előírások szerint történt, így sikeresen beindítottuk a védelmi rendszert. Az ilyenkor szokásos villogó vörös fény és csontpépesítő szirénahang csak tovább fokozta a zűrzavart. Pillanatok alatt szanaszét spricceltünk, de még két testvérünket veszítettük el, mire sikerült deaktiválni fegyvert.

- Azt a kurva! Itt aztán valódi értelmet nyer a brazil gépsor kifejezés. – csodálkozott rá Joszek az üzem belsejére, miután újra elcsendesedett minden, leszámítva a kintről helyenként felhangzó rövid tűzharcokat, mikor egy-egy szakaszunk összefutott az ellenséggel. Odabent hosszú sorokban emberek voltak. Minden sorban ugyanolyanok… Az elsők még kádakban feküdtek valamiféle folyadékban lebegve, odébb saját másolatuk segítette ki őket a tápoldatból, aztán okították önmagukat, később pedig egy részük fegyvereket szerelt össze egy futószalag mellett, mások pedig mint később megtudtuk egy aknába ereszkedtek le, hogy aranyat bányásszanak. A legkevésbé szerencsés klónok pedig egyszerű szervdonorként szolgáltak az eredetijük számára. Akadt ott egy rakat Marco Polo, Jazar, Nunogomez, Edmako, Darkvenom, Sulejmani és Suriat. Hát ezért tűntek ezek a nagy brazil hősök olyan mocskosul legyőzhetetlennek és elpusztíthatatlannak. A kópiák mind amolyan zombi módjára végezték a tevékenységüket, egy cseppet sem zavarta meg őket a jelenlétünk.



- Hú, a szapora kisebbségi fajtájukat! – hörrent fel Szidani.
- Jó nagy családok, csak kissé belterjesek. Talán ettől ilyen seggfejek. – tette hozzá Therrtyrus utálkozva.
- Uraim, szakítsuk magvát e díszes társaságnak! – adta ki az ukázt céltudatosan Big Mazi. – Úgy vélem, hogy ezekből a nyavajásokból egy is sok, nemhogy ennyi. Dthunmil, Greedy pakoljátok ki a cuccot!

A két tüzér hátizsákjaikból robbanóanyagot szedtek elő, és a tartóoszlopokra erősítették azokat. Egyet az egyik Jazar biorobot hátára is rácsaptak barátságosan, visszaadva abból a kedvességből valamennyit, ami tőle jutott nekünk.
- Na gyerünk, lányok! Húzzuk el a belünket, amíg még a szerves részét alkotja a testünknek! – vezényelt DDenes, és megkezdhettük a visszavonulást.
Alig hagytuk el az épületet, mikor egyre erősödő zúgást hallottunk kelet felől. Egy helikopteres egység közeledett, nem sok jót ígérve nekünk. A tábor őrségének maradéka is felbátorodott látva, hogy jön az erősítés, mi pedig hátrálunk. A kapun kitörni hasonlóan „vicces” volt, mint befelé. Az egy légköbméterre jutó golyómennyiség olyan nagynak bizonyult, hogy némi túlzással alig lehetett mellette levegőt kapni. A sebesülteket úgy kellett rohanva keresztülcipelni a bázist körülvevő tisztáson, amíg az utóvéd a bejáratot tartva vívott tűzpárbajt a brazilokkal. Ha nem érünk volna vissza időben az erdőbe, akkor az érkező légicsapás egyel csökkentette volna a magyar reguláris századok számát.

Szerencsére sikerült időben visszahúzódnunk a dzsungelbe, és felszívódnunk a sűrűbe, de az ellenfélnek ekkor már kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy minket üldözzön. A robbanások a föld színével tették egyenlővé a létesítményt, melytől a katonai potenciáljuk függött. A Gábor Áron Tüzérei önfeláldozó akciójukkal megadták a lehetőséget a fronton harcoló alakulatoknak a győzelem kivívására. A Brazil Elit Erők utánpótlását elvágva revansot vehettünk azokon, akik a barátainknak hazudták magukat, majd szembeköptek minket.
Előbb-utóbb mindenkit utolér a bosszúnk…
Készüljetek rohadékok!

by Rodric
2011-04-16