Join the new world

A V2-es eseményt feldolgozó három részes történet befejező epizódja a csehországi ütközet leírása. Ahhoz képest, hogy nem tudok németül, ott voltam én is több GÁTossal együtt a rizonon a chatjükön éjjel egy és három között. Élmény volt velük harcolni és legyőzni, egy elvileg sokszorosan erősebb ellenfelet.
Aki kíváncsi az előzményekre az itt találja az első részt, és itt a másodikat.

Hullámvölgy, hullámhegy 3. rész

3. Észak-Bohémia

6 órával később
- Na mindenki ébren van? – kiabálta Levi. – A koordinátákat megküldték a megfigyelők. Mozogni, mozogni!
- Gyerünk, pörköljünk oda nekik! Fizessük be őket egy ingyen útra a pokolba! – ordította Bubberr.
- Tűz! Tűz! Tűz!


Képzeljétek el ugyanezt éjszaka! 😃

A sötétséget villanások marcangolták, majd jöttek a detonációk. Idáig remegett a föld, ahogy megtáncoltattuk a lengyeleket. Alig telt el öt perc, amikor meghallottuk a rotorzúgást.
- Helikopterek!

Várható volt, hogy első körben magunkra húzzuk a légierőt, de ezzel biztosítottuk a gyalogsági csapatok előrenyomulását. Ólommal árasztottuk el a levegőt. Minden negyedik lövedék nyomjelzős volt. A foszfor-vegyület égése olyan hatást keltett az éjszakában mintha lézersugarak cikáznának.
Robbanás borította fel az egyik ágyúnkat – csak így hívtuk a Hellshaker típusú önjáró lövegeinket -, a kezelőszemélyzet holtan, vagy ájultan hevert öt méteres körzetben. A kávédaró amelyik elintézte, hamarosan szintén a pusztulás sorsára jutott. Az ellenség elhúzott felettünk, aztán a forduló után visszajöttek, hogy újra megszórjanak minket. Loxa, Csani-Ryan, Zotza, Thertyrrus meg én tűzfüggönyt próbáltunk vonni eléjük a Skyburnereinkkel, míg a, Peterbond, Xavinyo, Geraj, Haszontalan és a többiek által irányított ütegek legénysége tovább bombázták a polákok állásait.

Az volt a szerencsénk, hogy tényleg nem számítottak erre a támadásra, így csekély erőket állomásoztattak a bázison. A négy heli nagyobb kárt okozhatott volna, ha az előrenyomuló zászlóaljakon ütnek rajta, de egyrészt mi voltunk a feltűnőbbek, másrészt próbálták megóvni tőlünk a védelmi vonalaikat, amit rendesen forgácsoltunk. A Stargate Sigismund által vezetett egyik teherautónkat még szétlőtték, de aztán a földre kényszerítettük madarakat.

A lengyelek egy közeli kórház övezetében ásták be magukat. Ott voltak az utánpótlásnak felhalmozott készleteik, és az egységeik java része, pár kóbor fosztogató bandát leszámítva. Ez utóbbiakat egyébként már az akció megkezdése előtt semlegesítettük, nehogy véletlenül is bekavarjanak a terveinkbe. Jól fel voltak tehát szerelve, így a meglepetés erejével együtt is nehéz menetnek ígérkezett.

Felrecsegett a rádió.
- Mi a francot ugatnak ezek? – nézett kissé bizonytalanul Big Mazi a szaggatott német szöveget hallgatva. – Beszélhetnének valami emberi nyelven. – morgott, aztán angolul próbált szót érteni velük.
Kiderült, hogy az ék felvette a harcérintkezést az ellenséggel, úgyhogy nem ártana leállítani a tüzérségi támogatást mielőtt a sajátjainkból csinálunk jobb sorsra érdemes biomasszát. Az igazi csata csak most kezdődött el.
- Go! Go! Go! – üvöltötte Bubberr, mivel ezek után sem a babérjainkon akartunk üldögélni.

Az ágyúkat egy kisebb létszámű őrség gondjaira bíztuk - hisz sem most, sem ha balul ütnek ki a dolgok, nem vehettük volna hasznát – és a csapatszállítók platójára felugrálva az összecsapás helye felé vettük az irányt. Az éjszakai száguldás legalább annyira félelmetes volt, mint ami utána következett. Szinte vakon robogtunk a semmibe és csak abban bízhattunk a kocsi hátuljában, hogy a söfőr idejében kiszúrja, ha valami gikszer van az úton, és reagálni is tud még rá. Balesetben hősi halottá válni gáz.


A század teherautói. Ezeken zötykölődünk a csatába.

Az aknáktól nem féltünk, mert előttünk ment a „kamikaze” egy lepukkant személyautóval, és ő „figyelmeztetett” volna minket, amennyiben ilyen jellegű veszély fenyeget. Ezt a kifejezetten izgalmas és adrenalinfröccsel járó, mégis elég népszerűtlen feladatot az kaphatta meg, aki a High-Low játékban aznap a legrosszabbul szerepelt. Kezdetben többen akadtak, akik arra hivatkoztak, hogy nincs jogosítványuk, de ilyenkor felajánlottak nekik egy olyan beosztást aminek hallatán inkább mégis beültek a kormány mögé. Tomadamnak repülésmentes utat kívántunk induláskor.

Mire odaértünk, már körbevették a kórházat, de a polákok erős tűz alatt tartották a németeket, így az előrenyomulás egyenlőre elakadt. Néhány tank dübörgött elő egy mélygarázsból, ahol addig rejtőztek. Naná, hogy a most megjelenő gépkocsioszlopunkat vették célba. Karaj, a gkpk izomból ordított hátra, hogy takarodjunk le a járműről, ha kedves az életünk. Az utolsókat már a robbanás repítette le a platóról. M.Mateo éppen rajtam landolt engem is leterítve.


Nincs is mókásabb, mint amikor kézifegyverrel felszerelten nézünk szembe egy tankkal. 🙂

- Ne szeress már ennyire, baszki! – szóltam rá kissé idegesen, mert mielőbb fedezék mögé szerettem volna kerülni, és a bajtársam púp volt a hátamon. Ketten lekapták rólam, és félrehúzták, én meg négykézláb kapartam el egy árokik, amibe aztán megkönnyebbülten fordultam bele. Nem kezdődöt túl jól a buli.
A hangulatot némileg feldobta, amikor egy páncélököl kiiktatta az élen haladó tankot. „Schnell! Schnell!” kiáltások hallatszottak és a szövetségeseink megrohanták a többi páncélost, így mi is lélegzethez jutottunk. Végre felfejlődhettünk csatarendbe és elkezdtük kifüstölni az EDEN csapatokat.

Smach meg Popperur rohant mellettem a mentősbejárat felé a kitört üvegablakok csikorgó szilánkjain át, mikor a Median neves szerkesztője hirtelen megtántorodott és a vállához kapott.
- Mekkora mák, hogy pont itt a kórház! – nézett vérmaszatos kezére, míg én a másik GÁTossal megpróbáltam felderíteni, hogy melyik sarok mögül lőttek ránk.
- Tiszta szerencse, hogy nem a temetőnél harcolunk – jegyeztem meg, Popperur reakciója pedig egy rövid sorozatban merült ki, amitől egy baka dőlt ki a betegfelvételi pultra.
- Mocskosul fáj!
- Ne rinyálj már! Katona dolog!

Még bőven hajnal előtt végeztünk a hely kipucolásával, bár tudtuk, hogy délelőtt nagy valószínűséggel fel kell adnunk a pozíciónkat. Ezzel azonban számoltak a parancsnokok a tervezéskor. A lényeg az volt, hogy az utánpótlás biztosító bázist megszerezzük. Amit tudunk felhasználunk, a maradékot pedig megsemmisítjük, amikor tarthatatlanná válik a helyzetünk. Az érkező gyors reagálású lengyel felmentő sereg semmit sem fog találni, aminek hasznát venné.

Így is történt. A védműveket aláaknáztuk és felrobbantottuk, amikor kiszorítottak minket a kórházból, és rendezetten visszavonultunk, hogy majd az újabb támadás során végleg eltakarítsuk őket. A magyar és a német sereg egyesített délutáni offenzívájának már nem tudtak ellenállni. Észak-Bohémia a kezünkön maradt, Cerberék útja dél felé pedig véget ért.

by Rodric
2011-06-17