[FRISS] A harcokról

Day 1,273, 13:40 • Published in Hungary Hungary • by Tomjohnson

A szívem egyre erősebben dobog.

Próbálok arra gondolni, amikor még nem volt háború, mikor gyerekként önfeledten játszadoztunk otthon a mezőn. De nem nagyon volt ilyen pillanat, hiszen már akkor erre készültem. Eszembe jut egy pillanat, amikor elcsentem apám térképét az asztaláról és a hátsó diófa alatt - ha jól tudom azóta ki kellett vágni (nem apámat) - nézegettem az országokat és ámuldoztam a dicső emagyarság hódításain. Manitoba, Nunavut, Alaska, HK. Ott zöldeltek területeink büszkén, és a nép egy emberként küzdött a nemzet dicsőségéért. Aztán amikor végre elmehetettem katonának, ott harcolhattam ezeken a távoli földeken. Együtt a sereggel, vagy éppen magányosan - mindegy is. Ott voltam, amikor sorra vesztettük el a területeket, vonultunk vissza gyarmatainkról, költöztünk ide, költöztünk oda. Kipakolni sem volt elég idő. Közben pedig elővettem kedves térképemet és a régi dicsőséget kerestem minduntalan. De az elmúlt. Szét - és egymásnak estünk, marakodtunk, vívódtunk.

Leszereltem, de otthon már semmi sem volt ugyanaz, a diófa egy kis bokornak tűnt csupán (lehet már ekkor kivágták, de nem merték elmondani?), az eddigi életem pedig hasztalannak.
Újra belevágtunk hát, minden gazdasági és hadi nehézség ellenére. Jöhettek itt az új technológiák (v2), újra összefogtunk, és legyőztük őket. Azóta a fránya diófa sem hiányzik (csak a mama jó kis diós palacsintája, az isteni!).

A szívem egyre csak dobog. Nem életem harca lesz ez, sőt. De hív a kötelesség, oda kell magunkat tenni. Máramaros csodás vidéke harcba hív! Felszerelkeztem élelemmel, fegyverrel és a megfelelő pillanatot várom, miközben társaimat kémlelem. Lehet, hogy ez csak egy a sok közül, mégis minden csata előtt elönt az ismerős érzés: Győzelem vagy halál. És tudom, nem itt fogok meghalni.

Győzni pedig mindennél jobb érzés.
Indulok.

Mégse. Nem mozdul a lábam.
Bevallom, kezdek erősen parázni, osztom itt az észt a faszságokról, miközben az elmúlt években csak rádiós voltam folyamatosa és rendes harcot nem is láttam sehol sem. A múltkor leterítettem két amcsit, de azért tankkal menni a gyalogosok közé nem nagy para. Most viszont a rohadt köcsög "tizedes úr" kibaszott ide a terepre. Pedig ha ismerné a képességeimet. Na de mindegy, ez a magyar hadsereg, nem kérdeznek ezek semmit, akár egy kurva fake is lehetnék.

Nincs mit tenni, fegyverem van, kimászok a bunkerből és mindenkit halomra lövök. Ha sokan vannak, akkor visszafutok. Várj, akkor észrevesznek, az nem jó. Esetleg felmászhatnék valami fára. Ekkor azonban egy kurvanagy becsapódás éri a földet, lehet vagy öt méterre, úgyhogy mint a nyúl, futok ki a szabad levegőre, közben pedig rambo módjára tratattatatttaaaaa lövök mint a paraszt mindenfelé.

A bunker előtt 2 román áll, meglepetésükben a fegyverüket sem tudják megmozdítani. 4 lövést eresztek mindegyikbe, fuckjeah. Mondjuk épp kajáltak, de hát állva? Szar ügy.

Na, de nézzük, merre vannak a többiek? Jobbról (kelet felöl, ha már katona vagy, b..meg!) észlelek egy kis fegyverropogást, ha csak itt, a román határ közelében nem tenyésztettek ki ilyen hangot kiadó madarat. Áhh, ezekből nem nézem ki. Szóval lassan kúszni kezdek arrafelé, de mivel 20 perc alatt haladtam vagy 5 métert, és a környéken nincs egy fingnyi lélek sem, ezért felállok és rohanni kezdek. Az előbb bejött a meglepetés ereje (apropó, tudjátok miért üt nagyot a kinder tojás? benne van a meglepetés ereje), tehát most is ordítottam folyamatosan.

Azonban egy árva lélek sincs sehol.
Lehet, megint Bukarestben jár a sereg?
Faszom, múltkor is itt hagytak.