Join the new world

Gondoljuk el a legrosszabbat, ami történhet. Az oroszoknak konyec, utána pedig következik Szerbia és Magyarország. Azután szépen sorban legyőzik a többieket. A játékelhagyások száma az egekbe szökik. Az EDENé lesz a világ, csak éppen uralkodni nem tudnak kin. A győzelmük egyenlő a game over-rel. Nyista e-Republik.

Valószínű ennek bekövetkezte? Nem nagyon.

Már csupán azért sem, mert nem két hét, mire eljutnak idáig. Addig pedig meg tudunk erősödni. Persze, az EDEN most talán erősebb nálunk. No de júniusban még fordított volt a helyzet. A fölényünk teljesen egyértelmű volt, az EDEN a szétesés határára került. Vagyis a szövetségi erőviszonyok akár két-három hónap alatt is megfordulhatnak.

A játékot különben úgyis az erősebb fogja megnyerni, függetlenül attól, milyen eszközökkel tesz szert erre az erőre. A jelenlegi szabály, mely szerint a hadiállapot automatikusan aktiválódik minden szembenálló fél esetében, még inkább az erősnek kedvez. Ki az erősebb? Nem tudom. De azt gyanítom, számbeli fölényben vagyunk még mindig. Több állam tagja a Phoenixnek, mint amazoknak.

És nem ez az egyetlen előnyünk. Mi, magyarok, kiálltunk már nehéz időket. És mégis maradtunk! Türelmesek voltunk, kitartóak voltunk. A játékelhagyás világjelenség - de a magasan fejlett tűrőképességünk miatt mi rezisztensebbnek bizonyulunk. Ez a "csak azért is!" érzés hajt minket. Úgyszólván harci morál tekintetében kiválóbbak vagyunk.

Ha ők volnának az erősebbek, hát ők győznek. Matematikai törvényekkel elégedetlenkedni gyerekes dolog. Ahhoz persze csatákat is kell nyerni. Mármost ha mindkét oldal összes erejét felvonultatja egyetlen csatában, mondjuk Moszkvánál, akkor hamar kisül, merre billen a mérleg nyelve. Van más megoldás? Persze hogy van, ezt próbálom kifejteni. Ők sokat gyűrkőztek erre a küzdelemre, és most mind egy helyen vannak. Költenek, mint vadmalac. No és ha hirtelen nem ütköznének ellenállásba? Akkor az volna a csata mérlege, hogy feleslegesen vertek bele annyi aranyat: kevesebbel is csatanyerést produkálhattak volna.

Szerintem hagyjuk az oroszokat. De nem azért, mert megérdemelnék. Persze, most még csak megijedtek. De egy-két heti megszállás után már félni fognak. Vacogni fognak, és nem csupán a szívükhöz kapni egy pillanatra. Hogy azután egy könnyed sóhajjal fellélegezhessenek. Nem a tanító-nevelő szándék mondatja velem, hogy hagyjuk őket. Egyszerűen csak egy stratégiai megfontolás. Ha megmarad Moszkva, ha elesik, aktív részvétel mellet mindkét esetben sokba fog kerülni nekünk. A nyár alatt felhalmozott tartalékaink oda lesznek. Másrészt az oroszok is olyan szívósak, akár a magyarok. Az elnyomás csak az ellenállásukat növeli, nem az elkeseredettségüket. A hazájukért meg nyilván motiváltabban harcolnak, mint akik idegenben küzdenek valaki ellen. Van harmadik érvem is. Becslésem szerint több ország tagja a Phoenixnek, mint amazoknak. Ergo jobbak lehetünk egy többfrontos háborúban. Ha több fronton produkálna a Phoenix egyidejűleg aktivitást, akkor azzal meg lehetne osztani az EDEN-erőket. Ha csak Moszkvára koncentrálunk, akkor talán elveszítjük, talán nem. De ha három-négy területen is harcba lendülünk, olyan nincs, hogy egy csatát legalább ne hoznánk. Végső soron az erősebb győz. A több front viszont húzza az időt. Az idő pedig nincs determinálva, hogy kinek dolgozik.

Mit tartok ésszerűnek? Egy szó, mint száz: okozzunk meglepetést. Moszkvához akarnak vonni és ki akarják egész szövetségünket véreztetni. Térjünk ki a csapás elől. Menjünk át támadásba. Célozzuk meg az EDEN gyenge láncszemét, Romániát. Bolgárok, szerbek, magyarok, moldávok, ukránok: mindannyiunknak van vagy volt már gondja a románokkal. Egy egyidejű és koncentrált támadás meg tudná ingatni a románok oroszországi jelenlétét. Azon felül pedig más erőket is elvonna talán keletről.
Amiben bizonyosak lehetünk: Oroszországot, Szerbiát és Magyarországot egyidejűleg nem képes az EDEN uralni. Ekkora túlhatalma még a Kínával megerősített szövetségnek sincs. És mi tenni fogunk róla, hogy a jövőben se legyen.
Kockázatos terv persze a gyűrűbe zárt Romániát megtámadni. A dolog még mindig kétesélyes. Az egyik eset az, hogy a románok mit se törődnek az offenzívával, tovább nyomulnak Oroszországban. Eredmény? Moldova felszabadítása és egy-két zsákmányolt terület. Plusz az időnyerés. Ergo nem járunk rosszul. A másik eset az, hogy az eredeti területet ért támadás pánikot okoz a románokban. Fő erőiket hazai földre koncentrálják, netalán elvonnak másokat is. Eredmény? Az oroszokon csökken a nyomás, területet szereznek vissza. Ekkor sem járunk rosszul.

Számoljunk annak szerény eshetőségével, hogy tartós eredménye lehet a román háborúnak. Hát persze: akkor a gazdaságilag értékes területeket érdemes tűz alá venni (román Bukovinát). Erőforrásaink amúgy is hiányosak. Éppen ezért a költekezés racionalizálására a fegyver nélküli ütések reklámozandók.

A hosszú távon való gondolkodás pedig azt sürgeti, hogy vegyük fel a kapcsolatot a fehéroroszokkal, a macedónokkal, a montenegróiakkal. Röpke fél év alatt ütőképes hadsereget lehetnek képesek kiállítani. Akkor pedig nem mindegy, velünk vagy ellenünk harcolnak majd.
A Románia felosztásával való kecsegtetés talán az ukránokat is megbékítené irányunkban. Feltéve hogy Podólia és ukrán Bukovina kevésbé fontos számunkra, mint az ukránok szövetsége.

A románok Moszkva alatti szerepvállalása könnyen alkalmat ad egy moldáv függetlenségi háború kirobbantására. Szerb-magyar összefogással a románok veszteségei tovább fokozhatóak, és akár területszerzésbe is fordíthatóak.

Az államközi erőviszonyok tompulása egy másfajta, egy barátságos viszonyulást, intenzívebb kapcsolattartást sürget a kisállamok irányába. Ezekre a kisállamokra, tágabban pedig Köztes-Európára alapozva pedig egy új szövetség igénye jelenik meg.


http://www.youtube.com/watch?v=ZN9aT6K40K4'>Moszkva különben egy derék város...


[Szerkesztői megjegyzés: ezt a cikket három nappal és tizennyolc órával ezelőtt írtam. Az inaktuális vonatkozásai miatt legyetek szívesek, ne kritizáljatok.]