Hadak útja!

Day 1,615, 10:58 • Published in Hungary Hungary • by Anyone78




Érdekes Székely eredet mondára akadtam!
Olvassátok végig. Engem nagyon megfogott!





Attila halála után vezér nélkül maradt a hun birodalom. Nem tudták eldönteni a nemzetségek fejei, hogy melyik fia volt érdemes arra, hogy kezébe vegye Isten kardját. Voltak, akik Aladárt, az idősebbiket kívánták. Mások legfiatalabb fia, Csaba mellett kardoskodtak. Aladár máris bátor harcosnak s bölcs vezérnek bizonyult. Csaba születésekor viszont jóslatot olvasott ki a táltos a csillagokból s jóslat szerint ő menti meg a hun nemzetet a végső pusztulástól. E jóslat értelmét azonban nehéz komolyan venni, egy hatalmas és verhetetlen hun birodalom közepén.
Alig tért vissza a medrébe a folyó, hogy örökre eltakarja emberi szem elől Attila sírját, amikor máris töredezni kezdett a hatalmas birodalom. Először a hunok szakadtak két pártra. Egyik Aladárt kívánta, másik Csabát. Nyomban utána, felhasználva a hunok pártoskodását, a hűbéres királyok és a többi legyőzött népek kezdtek elszakadni rendre. Mikor a két hun sereg megütközött egymással, hogy a csatamezőn döntsék el, Aladár lesz-e Attila utódja, avagy Csaba, legerősebb szövetségeseik, a gótok nyíltan ellenük fordultak, míg ugyanakkor a kisebb barbár királyok egyszerűen eltűntek a nyugati hegyek erdőségeiben, szekérszámra hordva el magukkal a zsákmányolt hun arany- és ezüst kincseket.
A hunok belviszálya két teljes esztendeig tartott. A második év végén Aladár elesett a csatában, ahol testvér harcolt testvér ellen. Halála után Csabának sikerült egyesítenie a maradék hunokat, negyvenezer harcost, és mint egy sebzett párduc, csapott le velök az álnok gótokra. Ugyanakkor szekérre rendelt minden asszonyt és gyermeket, s indította őket keletnek, az erdélyi hegyek irányába. Miután végzett az ellenséggel, megmaradt harcosaival ő is követte a szekértábort, be a hegyek közé.



Az Oltárkő meredek sziklafalai alatt állította meg Csaba vezér maradék hunjait.
- Odafönt - mutatott föl a sziklacsúcsra - apám madara, a Turul építi fészkét s neveli fiait. Ezt az erdőkkel, hegyekkel körülvett országot számotokra teremtette az Úr, hunok maradék népe. Az erdők tele vannak vaddal, a folyók, patakok hallal. Kis idő múlva úgy megkedvelitek ezt a földet, hogy élni sem tudtok majd máshol. Hunok, Attila népe, a ti országotok ez. Máshol nincs hely számotokra a föld kerekén. Itt kell megmaradjatok.
Attila maradék hunjai lehajtott fejjel hallgatták fiatal vezérük szavait. A nyílt, sík mezőket kedvelték mindannyian, ahol születtek, ahol emberré nevelkedtek. Ahol pompás lovaikon versenyt nyargalhattak a széllel, s nyájaikat napestig terelgethették a végeláthatatlan rónaságon. De tudták jól, hogy meggyöngülve s megfogyatkozva nem tudták volna megvédeni magukat a Duna-Tisza közén a mindenfelől rájuk törő ellenséggel szemben. A hegyek és erdők búvóhelyet is jelentettek veszély esetén. Így hát megértették a bölcs rendelkezést, és nem zúgolódtak ellene.
Csupán Réka királyné kérdezte meg fiát:
- És te, édes fiam? Miért beszélsz úgy, mintha csak mi maradnánk itt, de te nem?
- Én vissza kell térjek a régi hazába, ahonnan őseink eljöttek - mondta Csaba -, meg kell leljem a magyarokat és ide vezessem őket. Velök egyesülve visszavehetjük a rabló idegenektől Attila örökségét.
Csaba kettéosztotta seregét. A családos embereket, a sebesülteket és az öregeket hátrahagyta. Mindössze a legényeket választotta maga mellé, kíséretnek.
- Várj egy kicsikét, édes jó fiam - kérlelte az anyja -, nem kell sokáig várnod.
Nem kellett sokáig várnia Csabának. Egy szép napon Réka királynő örök álomra hajtotta a fejét. Fia ott temette el, kedvenc helyén: egy kis patak feletti, virágos tisztáson. Azóta is Réka patakának nevezik a népek azt a patakot.
Válogatott harcosaival útra készülődött Csaba vezér. Az indulás előtti éjszakán gonosz álmot látott a rabonbán.
- Iszapos árvízről álmodtam, uram - mondta Csabának -, mely körülvett bennünket, hogy megfojtson. Mi lesz uram, ha nem térsz meg idejében? Megfojt itt bennünket az ellenséges népek tengere, s úgy morzsolódik fel köztük a hun, mint hullámok csapása alatt a kicsike sziget!
- Ha veszedelem törne reátok - felelte Csaba -, üzenj érettem tűznek lángjával és víznek zúgásával, üzenj értem a széllel és a földdel, s bárhol is lennék, visszatérek s megvédelmezlek, Isten engem úgy segéljen!
Alig távozott el harcosai élén Csaba vezér, ellenséges szomszédok támadtak a hátramaradt hun székelyekre, de a rabonbán segítségért imádkozott s imáját meghallotta a hunok istene, Hadúr. Tüzes nyilat vetett alá az égből, mely fülgyújtotta Csaba előtt az erdőt.
- Vissza, Csaba, vissza! - üvöltötték a lángok. - Bajban a székhely!
Csaba és a hunja megfordították a lovaikat, s szélnél is sebesebben nyargaltak haza. Úgy zúdultak alá az ellenségre, mint a fergeteges vihar, s pillanatok alatt elsöpörték őket.
Másodszorra is útra keltek keletnek, hogy megleljék a magyarok honát, s elhozzák őket Attila örökségének visszaszerzésére. Hirtelen árvíz állta útjokat.
- Vissza, Csaba, vissza! - zúgták a megvadult vizek. - Bajban a székhely!
Szélnél is sebesebben vágtattak vissza a hunok, élükön Csaba vezérrel, s utolsó emberig kiirtották az ellenséget.
Útra keltek harmadszor is. Vihar állta útjokat nemsokára.
- Vissza, Csaba, vissza! - harsogták a szelek. - Maroknyi székely porlik mint a szikla! Ádáz ellenség gyilkolja népedet!
S harmadszor is megfordultak Csaba hunjai, harmadszor is megmentették a székelyek népét.



Végül is megtanulták a környező népek, hogy okosabb, ha békében hagyják Csaba vezér népét, a maga hegyek közé ékelt, kicsi hazájában, az Oltárkő és a Réka-patak között. Csaba és emberei hosszú vándorlás után visszataláltak a régi hazába, ahonnan nagyapja, Bendegúz kivezette volt a hunokat, s ráleltek ott a magyarokra is. Nagy örömmel fogadták ott a hun testvéreket, de a magyarok vezérei megrázták fejüket, amikor Csaba kívánságát hallották.
- Hallottunk Attila országáról - mondták -, s talán egyszer majd mi is elhatározzuk, hogy felszedjük sátorfáinkat, s nyugatnak vonuljunk, de nem most. Boldog itt a nép és megelégedett. Nyájaink számára bőven van legelő, vadban, halban nincs hiány, békességben és jólétben élünk. Talán eljön az idő, amikor harcosaink ereiben megpezsdül a vér, s kalandot kívánnak. Akkor majd rávehetjük őket, hogy visszafoglalják az idegenektől Attila örökségét. De addig várnod kell.
Csaba várt. Hunjai magyar lányokat vettek feleségül s boldogan éltek magyarok gazdag földjén.
Sok-sok esztendő múlva halálát érezte Csaba. Utolsó kívánsága az volt, hogy szólhasson még egyszer a magyar harcosokhoz. Amikor a törzsek fejei mind összegyűltek a tanácstűz körül, beszélt nekik Attila földjéről. Beszélt nekik a gyönyörű alföldről, ahol gazdagabban nő a fű, mint bárhol a földön, s a gyümölcsnek is jobb az íze, mint máshol. Beszélt a védelmező, szép hegyek gyűrűjéről, a vaddal tele erdőkről, halban gazdag tavakról, folyókról, s arról, hogy ez a szép, gazdag ország az ő örökségük. Beszélt nekik végül az erdők között magányosan várakozó székelyek népéről, ott az erdélyi hegyekben.
A haldokló kívánságára megesküdtek ott helyben a tanácstűz mellett a magyar nemzetségek fejei, hogy egy szép napon visszaszerzik örökségüket, Attila országát, s hazájukká teszik. Esküvel fogadták, hogy ott fog élni majd örökre a magyarok nemzete, míg csak jéggé nem változik a tűz, s homokká nem szárad a víz.
Magyar mezőkön hun sírok emelkedtek. Apák után fiak, majd unokák leltek nyugvóhelyet szittya földön. Évszázadok teltek, de a magyarok egyre csak halogatták a Csaba vezérnek tett ígéret beváltását.
Székelyek földjén ezalatt egy maroknyi nép konokul küzdött az életéért. Vándorló néptörzsek útjából félreálltak, s míg azok a völgyeket rótták, ők megbújtak fent a hegyekben. De bármennyire igyekeztek is, bármennyire békeszeretőek voltak, elérkezett az idő, amikor újra csak fegyverrel a kezükben kellett megvédjék jussukat a földhöz, ahhoz a kicsike földhöz, amit rájuk bízott Csaba vezér. Az ellenségnek több harcosa volt, mint fűszál a mezőn, vízcsepp a patakban és csillag az égen.
- Hej, Csaba vezér - sóhajtott fel a nehány ezer székely, utolsó csatára készülődve -, most kellene ám a segítség!
A támadók lába alatt megremegett a föld. Morajlás támadt mélyen alant, s szaladt a morajlás gerincről gerincre, völgyről völgyre, síkságról síkságra, s vitte az üzenetet messzi keletre.
- Csaba vezér, segíts! Bajban a székely!
S valahol távol, messze szittyaföldön, gyeppel benőtt hun sírok megnyíltak hirtelen. Csontváz-harcosok csontváz-paripákra szöktek s odafönt az égen a csillagok ezrei láncba fonódtak, úttá tömötődtek, s a csillogó-fehér égi úton nyargalva jött csontváz-serege élén Csaba vezér maga. Csillagot szikrázott hun lovak patája, s halálszagú szél süvítette a félelmetes intést:
- Ne bántsd a székelyt!
A betolakodó ellenség rémülten dobta el fegyverét a rettenetes sereg láttára, s menekült, mintha eszét vesztette volna. Székelyek népe megmentődött újra.
Attól kezdve századokon át, valahányszor végveszedelemben volt a székely nép, s kétségbeesett kiáltása felhallatszott az égig: magosan a székely hegyek fölött szikrázni kezdett a Hadak útja hun lovak patája alatt, s mint egy rettenetes forgószél, alácsapott az égből Csaba vezér csontváz-serege, s megmentette a székelyt a végső pusztulástól.
Ott élnek még ma is, Csaba vezér ősi székhelyén a székelyek. Erdély szépséges hegyei között, ahol a Réka-patak kristálytiszta vize csobog kedvesen, a Hargita szálas fenyői suhognak a szélben, s a Nemere zúgó viharai hajtják tova a fellegeket az Oltárkő fölött. Magosan a székely hegyek fölött ott ível ma is minden éjszaka, ragyogva és szikrázva a fényes Hadak útja, erőt és buzdítást nyújtva a csüggedőknek.
Minden székely tudja még ma is, hogyha a rájuk szakadó veszedelem újra elviselhetetlen méreteket ölt, és emberi belátás szerint nincs több remény a megmaradásra: Csaba hunjai megjelennek az égi úton, s megmentik a haláltusáját vívó nemzetet.

Remélem tetszett!