A lone soldier [A magányos katona]

Day 403, 02:54 • Published in Norway Hungary • by Quicksilver

A lone soldier

Continuation of this: http://www.erepublik.com/en/article/a-katona-705804/1

A lone soldier stands guard at a lonely outpost, somewhere in the middle of nowhere, far away from anything civilized. Icy cold wind blows his hair and makes his eyes water – winter is here and it is as cruel as some people's hearts, freezing and ruthless. The wind brings smoke and distant gunfire too to the soldier, signs of a war far away, in the bleak winter landscape of the Russian steppes. The smoke of burning houses, of land and forest... the discordant sounds of weapons as they kill and wreak havoc, the yelping of the dogs of war, as they are released from their chains.

The soldier knows about the war, heard its reasons, heard its causes, but could not really comprehend them... an already rich and powerful nation wanting to conquer a newly liberated one with no hospitals and defenses, only a few people scratching a living from the harsh conditions... the smoke from the battlefield said no more, only irritated the soldier's nose, making him annoyed with the seemingly pointless war, with the slick and oh-so-believable politicians agreeing above the people's heads about peace and war and resources, like it was not leading them by example but leading them by the ring through the nose, as they do with a dangerous bull... people is just a catchword these day, the soldier thought morosely... they say that phrase a thousand times a day but never caring much about what people would really say in anything.

They talk about peace and high ideas and ethics and morals, but what do we see from these? War and high prices, the promises of a future paradise with the rivers flowing with milk and honey, and the lions licking the gazelles, just like religions, he continued thinking, just like their priests promising everything for the faithful and all hell for what they considered enemies. But nobody really believes them, diplomats are liars too, one can only believe to himself, and maybe the enemy – controversially one's adversary is more honest to one than the ones supposedly leading their own country, being one's own leaders, the enemy now has no reason to lie, now when we are at war we can believe them

They only want to take one's land, the homeland and they say to take it easy, it is just a game, hey, bro' cool off, don't take it so hard that we conquer you and we won't let you even to have a say in your own language, you can be a minority but be a silent one, for if not we might just crush you completely, if you behave like a slave and work only then we might let you live... they are arrogant and they are hiding it less and less as their strength grows, and as the others let them acquire more land and more people and let them strengthen, until themselves will be a target for the ever-growing hunger of a budding empire. They still care about the formalities, keeping with the letter of agreements but stretching it already to their limits, the spirit of the alliance is long forgotten, for they do not want to remember it and others do not dare to remind them.

The soldier bows his head, who cares about enemy here, the enemy do not yet come in tanks across the border, they first come as law-abiding new citizens, entering the congress, nice and smiling, as you please, lobbying for election and grants, always watching, always noticing the rifts between parties and people, fuelling them quietly,working on getting the control of as much people as they can, finding out as many secrets as they can, so that they can come handy later. He cannot do much about it, he knows, he is just standing guard here, in the middle of nowhere. The tanks when they come will roll over him, he has no purpose and no goal, considers ever so much about putting down the weapon and go as far as he can – but would it be any better at the end of the eWorld? Is there a place where people behave like people and not power-hungry goons that they say they despise?


A magányos katona

Az előző folytatása: http://www.erepublik.com/en/article/a-katona-705804/1

Egy magányos katona áll a vártán, valahol a semmi közepén, messze mindenféle civilizciótól. Jeges szél borzolja a haját és csal könnyeket a szemébe – a tél megérkezett és oly hideg, kegyetlen, mint némelyek szíve. A szél füstöt hoz és távoli fegyverropogást, a messzi csaták zaját az orosz sztyeppe kietlen téli vidékére. A lángoló házak, erdők, és föld füstjét, a fegyverek könyörtelen zaját és a háború láncukról elengedett kutyáinak érces ugatását.

A katona tud a háborúról, hallotta az indokait, ismeri a kiváltóokait, de igazából megérteni nem tudta... egy már most hatalmas és gazdag ország miért is akarhatná elfoglalni a most felszabadultat, akinek nincsenek kórházai és védművei sem, csak néhány eltökélt és hazaszerető ember csikarja ki megélhetését a kemény feltételek között... a csatamező füstje többet nem mondott, csak a katona orrát zavarta, és tette nemszeretemmé a látszólag céltalan háborút, a sima modorú és annyira-hihető politikusokat, akik az emberek feje fölött tárgyalnak háborúról és békéről, akik nem példamutatással vezetik őket, hanem az orrukba fűzött karikával, miként a veszélyes bikát szokták... az emberek szó csak közhely nekik, gondolta a katona morózusan, elmondják naponta ezerszer, de egyszer sem érdekli őket a véleményük, amit azok mondanának.

Békéről beszélnek mindig, meg magas eszmékről, etikáról, morálokról, de mit látni ezekből valójában? Háború és égbeszökő árak, viták és széthúzás; csak ígéret mindig a tejjel-mézel folyó Kánaán, és a paradicsom, ahol az oroszlán békében él a gazellákkal. Pont mint a vallások, folytatta a gondolatmenetet, mint a papok, akik mindig ígérgetnek, jólétet a hithűeknek és poklot annak, akit ellenségnek tartanak. De hát ki hisz nekik, a diplomaták is hazudnak, aki jót akar magának csak magának hisz, és néha az ellenségnek – van, hogy az ellenség őszintébb, mint a vezetők, hisz neki már nincs oka csűrni-csavarni a szavakat, ha már a háború eljön, akkor hinni lehet nekik.

Végülis ők már csak el akarják venni a földet, a hazát, és mondják közben, hogy ne vedd annyira komolyan, ez csak egy játék, hűtsd le magad, ne harcolj ellenünk, hisz csak leigázunk és aztán már kuss lesz neked, még a nyelvedet se használd, merthogy nem értjük, kisebbség lehetsz majd, de csak ha hallgatsz, különben összezúzunk, ha jó rabszolgamunkás leszel, akkor talán életben hagyunk... egyre arrogánsabbak, és egyre kevésbé rejtegetik, ahogy nő az erejük, ahogy a szövetségeseik hagyják őket bekebelezni országokat és embereket, hagyják őket egyre erősebbé nőni, amíg ők maguk is a célpontjaivá válnak a mindig új hódításokra éhes, bimbózó birodalomnak. Még figyelnek a formaságokra, még betartják a szerződések betűit, de már a határokig elmennek az értelmezésükben, már a szövetség szellemét rég elfelejtették, mert el akarták felejteni, és a többiek nem merik emlékeztetni őket rá.

A katona lehajtja a fejét, kit érdekel az ellenség itt, nem tankokkal jönnek még a határon át, hanem törvénytisztelő állampolgárként, bejutnak a kongresszusba, mindig kedvesek és mosolyognak, lobbiznak és szavaznak, és élnek, de mindig figyelnek, mindig észreveszik a töréseket pártok és emberek között, szítják is azokat ha lehet, és minél több embert vonnak a befolyásuk, ellenőrzésük alá, a titkok, amiket kiszednek valakiből még jól jöhet később. A katona ez ellen nem sokat tehet, ő csak őrt áll itt, a semmi közepén... még a tankok is, ha majd megindulnak, átmennek csak rajta, nincs célja és nincs értelme, egyre csak letenné a fegyvert, hogy elmenjen a világ végére – de jobb lenne-e ott bármi is? Van-e olyan ország, ahol az emberek emberként viselkednek és nem hatalommámorban égő goonként, akikről azt mondják, hogy megvetik őket?