Nintsen és a versek

Day 2,318, 05:27 • Published in Hungary Hungary • by phoenix9876


Üdv mindenkinek!

Nintsen nevezetű játékosunk számtalan cikk alá kommentben verseket írt, és még fog. Ezen felbuzdulva bátorkodtam összeállítani egy válogatást forrásmegjelöléssel. Valószínűleg nem tudom az összeset összeszedni, és nem teszek kísérletet a listából hiányzókat pótolni, ugyanis túl hosszú lenne.
Egyesekben felmerülhet a kérdés, hogy Nintsen miért is csinálja ezt. Nos, én is megkérdeztem tőle, és adott egy linket, mely az egyik újságcikkéhez vezet, amit a napokban adott ki (én pedig sajnos nem olvastam eddig, csak most): www.erepublik.com/hu/article/2385770/1/20
A cikkből kiderül, hogy Dante Alighieri Isteni színjátékát, Babits Mihály fordításában készült változatból rak mindig pár sort. Eme tevékenysége még sokáig fog tartani, élvezzétek a kultúrát mind, vagy az agyatokra fog menni 🙂

íme pár kommentidézet:
Most egy mély útnak hajlását követte
e föld bástyái és a kínos ágyak
között a mesterem - és én mögötte.
„O, bölcs bátorság, ki engem e bágyadt
s gonosz földön vezetsz” - kezdém - „ha tetszik
szólj, elégítsd ki bennem most a vágyat.
A népet, mely e koporsókban fekszik,
lehet-e látni? Immár felcsapódtak
a födelek s nincs őr közel, se messzibb.”
És ő felelt: „Mind újra elcsukódnak,
ha Jozafátból ide visszatérnek
testükkel, melyek most még fennhagyódtak.
Epikurusznak és minden hivének
lesz temetőjük földi bűnükért ez,
kik azt mondják, hogy testtel vész a lélek.
Azért a vágyad, melyre nézve kérdesz,
kielégül, ha e helyet bejártad
s a másik vágyad is, melyet csak értesz.”
És én: „Jó mester, titkom nincs irántad,
csak nem akartam nagyon csacska lenni,
amint te is nem egyszer így ajáltad.” -
„Ó, toszkán, aki át tudsz élve menni
e lánghazán, s ily ildommal beszélve,
állj meg egy percre e helyen pihenni!
Nyilvánvaló, beszédedből itélve,
ama nemes föld nevelt benned polgárt,
melynek tán nagy terhére voltam élve.”
Egy nyílásból, mely egyik sírra szolgált,
hirtelen ily hang jött ki s én ijedten
mesteremhez simultam, aki dorgált.
Dorgált: „Fordulj meg: mit csinálsz? ne rettenj!
Nézd Farinátát: félig már fölugrott
s övétől látható, emelkedetten.”
S szemem szemében, néztem ezt a foglyot,
aki felnyúlt mellével, homlokával,
minthogyha mélyen megvetné a poklot.
Gyors, kész kézzel vont mesterem magával
sirok közt hozzá s: „Gazdálkodj a szóval!”
szólt, mikor szemben álltam sírlakával.
S amint szemben állok a sírlakóval,
megnéz egy kissé s mintegy megvetően
„Kik voltak őseid?” - kérdezve szólal.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2386316/1/20
Fekszel az ágyon s nézed félsötét
betegszobád meszelt mennyezetét,
mely mint az élet pusztasága nyúl
közted s a szabad ég közt makacsul.

Fehér a mennyezet, de egyhelyütt,
ahol a füstös olajlámpa függ,
koromfolt, másutt zápormosta nyom
Polinéziát rajzol a falon.

Felfelé fordul lábbal téveteg
járnak e mappán szerte a legyek,
mint egy semmibe-lógó sivatag
szikes rétjén a csúf sötét vadak.

Messzebb egy légvonatban lobogó
enyves pántlika leng: a légyfogó;
rajt elfogott legyeknek tízei
s halálig tartó kínjuk zengeti.

Te hallod s mintha vergődő saját
lelked sötét zengését hallanád;
szárnyát veri, halálos csöpp fogoly,
s röpűl a Föld, a zengő légypokol.

Ottkünn az eső megered s kopog,
mint majd ítéletnapján a dobok
s mindent valami nagy magányba zár
szennyesen és puhán a sár, a sár.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2385609/1/20
S én szóltam: „Költő, kérlek könyörögve
azon Istenre, kit te nem ismertél,
hogy ne jussak ennyi kínra se többre,
hogy ahova igérted, elvezetnél,
hogy lássam a szent Péter kapuját
s a szörnyü jajt a kárhozott seregnél.”
Elindult és én követtem nyomát.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2385770/1/20
Haragjuk ekkor kissé csendesedve,
szóltak: „Te jőjj maga😛 s ez visszatérjen,
ki oly merészen jött e zord helyekre.
Bolond útján egyedül visszatérjen:
próbálja meg, ha tud! Te itt maradj,
ki átkisérted őt e széles éjen!”
Gondold el olvasó, hogy összefagy
a vér az ilyen átkozott beszédtől:
nem volt reményem visszatérni nagy.
„Ó, költő, ki már több mint hét veszélytől
védtél meg, biztonságom visszaadva
és megmentettél annyi zord esélytől,
ne hagyj,” - szóltam - „bajomban megtagadva!
s ha tovább jutni nem lehetne: menjünk
nyomunkon vissza együtt - és szaladva!”
„A gyávaságnak nincsen helye bennünk!” -
szólt, ki vezérelt - „nem veheti senki
utunkat el: oly Úr engedte mennünk!
De várj itt, s fáradt lelkedet pihend ki,
étetve jóreménnyel s bízva bennem,
hogy nem hagylak ez alvilágba veszni.”
Igy elmegy jó atyám és elhagy engem
és én talánban maradok kinok közt,
mert igen és nem küzdenek fejemben.
Nem hallhatám, mit szólt a démonok közt,
de nem soká szólt vélük, mert előle
egyenkint mind elbútt a bástyafok közt,
s becsapták a kaput, elzárva tőle,
ő kintmaradt s látva, hiába vár ott,
ritkás léptekkel hozzám visszatére.
Szeme a földön, szempillája fáradt,
bizalma eltünt és sohajtva mondja:
„Ki tiltja tőlem a szomoru várat?!”
De nékem így: „Lelkem haragja, gondja
ne rémítsen, velem mindent legyőzöl:
nincs őrség, sánc, mely tervemet lerontsa.
Makacskodásuk nem most van először;
kevésbbé titkos kapun is csinálták,
melynek azóta zárja sincs, kigőzöl.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2386242/1/20
Hiszen a szavuk erről ugat épen
körük két pontján, hol kettéverődnek,
mint ahogy vétkeztek kétféleképen.
Ezek papok, még a szőrük se nőtt meg
fejük bubján; pápák meg kardinálok,
no biz a pénzzel ők sokat vesződnek.”
S én: „Mester, mért hogy köztük nem találok,
kéne pedig találnom, ismerőset,
kik ilyes bűnnel szennyesek valának?”
Felelt: „Hogy téves kételyed legyőzze😛
életük, mely erényt ismerni ronda, -
ismertelenné rondította őket.
Verődnek folyton e két régi pontra
és (ki hajatlan, ki csukott marokkal)
ébrednek sírból majd a régi gondra.
Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal
hulltak a szép világból e zsivajba,
mely, hogy milyen, nem festem több szavakkal.
Látod, fiam, most mily tünő sohajba
tün a szerencse kincse s szertepattan,
melyért annyian futnak annyi bajba.
Mert minden arany, mi a hold alatt van
és volt, nem tudja tenni, hogy e lankadt
árnyakból egy nyughasson mozdulatlan.”
„Mester - feleltem - „a Szerencse, mondtad?
Ki e Szerencse - erre most felelj még, -
hogy így karmában tartja földi jónkat?”
És ő felelte: „Ó, tudatlan elmék!
milyen sötétség nehezül tirátok!
Nos, szeretném, ha szavam jól figyelnéd.
Az, aki túlra mindenen kilátott,
egeket alkotott s vezért azoknak,
és hogy mind mindre vethessen világot,
felosztá fényét egyenlőn a soknak;
de éppenúgy rendelt szolgát vezérül
azoknak is, kik e földön ragyognak,
hogy jókor egy nép, egy család kezérül
máséra hajtaná a földi jókat
vakon, nem tudva emberek eszérül.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2386160/1/20
S amint kívánságának engedően
mitsem titkoltam, mindent elbeszéltem,
szemöldökét kissé felvonta tőlem,
s szólt: „Őseimmel és velem, mig éltem,
s pártommal gyakran mertek szembeszállni
s én harcban őket kétszer sem kiméltem.”
„És bár száműzték, s érte őket bármi” -
feleltem - „mindakétszer visszatértek:
az önéi nem tudtak így csinálni!”
Ekkor a nyílt sírból egy más kisértet
látszott felemelkedni, de csak állig:
gondolom, fel nem állt, csak úgy kitérdelt.
Mögém tekintett, mint ki látni vágyik,
nincs-e velem még társ, vagy más kiséret,
majd mind kinek reménye füstbe mállik,
sírva mondá: „Ha e vak tömlöcéjet
így végigjárni biztat büszke lelked,
hol van fiam s mért nem jön szinte véled?”
S feleltem: „Nem a magam lelke kerget:
ez biztatott itt, ki iránt Gidód
tán megvetés volt, mit szivében rejtett.”
Szavai és e bűntetési mód
előttem már elárulták kilétét,
azért intéztem így, helyén, a szót.
És ő felnyúlva hirtelen: „Hogy értéd?” -
kiáltott - „Volt? Nem él már? Sírba rokkant?
Nem érzi már a fénynek édességét?”
Zavarba jöttem... hangom meg se mukkant...
S ő észrevévén, hogy felelni késtem,
hanyatt bukott és többet fel se bukkant.
Most a másik nagy árny sírjára néztem,
ki alattam volt és kinyúlni nem szünt
s nyakát sem billentette, csipejét sem.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2386317/1/20
„Ha jól értettem fontoló szavad meg”, -
felelt a nagyszivű költőnek árnya -
„lelkedben téged gyávaság ragadt meg,
melynek az embert meg-megcsapja szárnya,
hogy tisztes szándokától visszaretten,
mint félős bestiát ijeszti álma.
Hogy hát ez urrá ne legyen szivedben,
elmondom, mit hallottam, ami rábirt,
hogy megsajnáltalak és idejöttem.
A lebegők közt voltam mostanáig
s egy üdvözült hölgy szólított, felém jött,
oly szép, hogy kértem, parancsolna bármit.
Csillagnál jobban csillagszeme fénylett
s beszélni kezdett halkan, csupa kellem,
szavában angyalok zenéje rémlett:
»Ó, szolgálatkész mantuai szellem,
kinek a híred áll még a világon
s megáll, míg a világ lesz, bármi ellen:
sors üldözöttje, nékem jóbarátom
áll, gátolva az útján, puszta partnál,
hogy gyáván már-már megfordulni látom.
S félek, hogy tévelygésben oly zavart már
az után, mit hallék az égben róla,
hogy segítségre vágyam késve hajt már.
De menj! talán majd ád az ékes szóra,
menj! amivel csak mentséget remélhet,
segítsd s szívemnek légy vigasztalója.
Beatrice vagyok ki menni kérlek,
jöttem, ahova vágyom visszatérni,
szerelem hítt le s teszi, hogy beszéljek.
Gyakran foglak majd tégedet dicsérni,
ha majd megint az Úr elébe térek.«
Elnémult akkor s én kezdtem beszélni:
»Erénynek hölgye, kinek egy erényed
teszi, hogy fajunk fölülmulja minden
tartalmát az ég legszükebb körének,
parancsod olyan gyönyörnek tekintem,
hogy itt későnek tetszenék a kész;
szükség arról többet beszélni nincsen.

www.erepublik.com/hu/article/2385797/1/20
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2385243/1/20
„Ó, jóságos lény, nyájasszavu, bátor,
ki eljössz égő legünkbe a földről,
amely még nedves vérünk bíborától:
ha nem volna imánk az égi körtől
elzárva, kérnők, legyen béke rajtad,
ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.
Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?
beszélünk mi, vagy figyelünk igédre,
amig a szél, mint most egy percre, hallgat.
Ott születtünk, ahol a partvidékre
leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,
hogy társaival békét lelne végre.
Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg,
társamat vágyra bujtá testemért, mely
oly csúf halált halt - rágondolni félek.
Szerelem, szeretettnek szörnyű métely,
szivemet is nyilával úgy találta,
hogy látod, itt se hágy keserve még el.
Szerelem vitt kettőnket egy halálba,
ki vérünk ontá, azt Kaina várja.”
A gyászos pár ily szavakat kiálta.
S míg hallgaték e gyötröttek szavára,
lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj
s a költő kérdé: „Szivedet mi vájja?”
S felelvén néki, mondtam ekkor: „Ó, jaj!
Hány édes gondolat vihette őket
a kínos útra, mennyi titkos óhaj!”
S újra megszólítám a szenvedőket
s kezdém: „Francesca, bánatod reám oly
érzéseket hoz, hogy a könny erőtet...
De mond😛 a sóhajok korában Ámor
hogyan lett megismerni bátorítód,
minő az édes vágy, a kétes mámor?”
És ő felelt: „Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időre
nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2386046/1/20
Igy ha egy nép virul, szomszédja kókad
az ő itéletét követve, mellyet
éppúgy nem sejthetsz, mint füben kigyókat.
Tudásod nem számít végzése mellett,
itél és végrehajt, mint a többi isten,
kinek amire a hatalma terjed.
Az ő cseréinek nyugvása nincsen,
mert örök törvény hajtja lenni gyorsnak,
mihelyt jön egy új, akit fölsegítsen.
Ő az, kit szóval sokan ostoroznak,
akiknek inkább illenék dicsérni,
igazságtalanul korholva rossznak!
De boldog ő, a gáncs el nem is éri,
a többi Ősi Lénnyel szokta járni
s kerekét vígan kergeti, kiséri.
De most nagyobb kínhoz szállunk le már mi,
lásd, kelt amikor jöttem s most hanyatlik
minden csillag s tilos sokáig állni.”
Átvágtunk a körön a tulsó partig,
át egy forráson, amely felszakadva
magavájta árkában forrva zajlik.
Bibornál jóval sötétebb a habja,
s kiséretében e zavart folyónak
rögös uton szálltunk alacsonyabbra.
Tavat csinál - a neve Styx a tónak -
e bús patak, mihelyt lába alatt van
a partnak, a zordonnak és fakónak.
És én itt elmerülve, bámulatban
láttam sáros népet a sáros lében,
mind meztelen s látszólag nagy haragban.
Ütötték egymást - nemcsak kézzel épen,
de fejjel, mellel, lábbal - s még mohóbban
fogakkal tépték - mindenféleképen.
S szólt a jó mester: „Lásd fiam, e tóban
szenved, akin erőt vett a harag:
és bizonyosra veheted valóban,
hogy még több nép sóhajt a víz alatt;
s szemünk megmondja, bárhová figyeljünk,
hogy sóhajukból buborék marad.
S mondják a sárban: „Zordon volt a lelkünk
az édes légben, vidám napsugárban,
mert belül méla ködöket cipeltünk:
mélázhatunk most a fekete sárban.”
Mondják - vagy inkább gurgulázza torkuk,
mert a fele szó megakad a nyálban.
A súlyos sárt nagy ívben így tiportuk,
közötte víznek s száraz partoromnak
s szemünk’ a sárfalókon szertehordtuk.
S lábához értünk végre egy toronynak.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2386166/1/20
Nos hát, mi lesz? Mért, mért állsz itt? mi gátol?
mért hogy szívedben gyávaság a féreg?
mért nem vagy mernibíró, tettre bátor,
miután három ily hölgy, tiszta lélek
gondol ügyedre mennyek udvarában,
s én is szavammal annyi jót igérek?”
Mint kis virág, mely fagyos éjszakában
hajlott és zárt, s mihelyt naptól fehér lett,
nyílva szárán emelkedik magában:
a fáradt virtus bennem úgy feléledt
s a jóra bölcs merés szivembe szállván,
mint bátor ember kezdtem ily beszédet:
„Ó, kegyes, aki könyörül az árván,
s te is, ki hallgatsz rá, ki benned bízik,
igaz szavára rögtön ideszállván!
Szívemben vágyak olyan tüze ízzik
elmenni a vészes uton, szavadra,
hogy első tervem új életre hízik.
Menj! legyünk ketten eggyek akaratra:
te mesterem, parancsolóm, vezérem.”
Igy szóltam. S akkor, ő elől haladva,
indultunk a mélységes erdőszélen.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2385815/1/20
Födele mindenikről leemelve
és vad kesergés zengvén mindenikből,
látszott, mily kínnal lehet öble telve.
„Mester” - szóltam most én kérdezve - „kikből
áll e nép, melyet e sirok temetnek,
s melynek fájó nyögése lelkemig tör?”
És ő felelt: „Megannyi főeretnek
és nyájuk - minden szekta. Nem gondolnád
e sirok milyen népesek lehetnek.
E sirokban megleli zsák a foltját,
több-kevesebb láng izzó nyelve nyalván”
- S miután útunk jobbfelé hajolt át,
mentünk a kínok közt, a nagy fal alján.

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2386303/1/20
De erről is a dicsőség levedlik:
három év - s a másik győz, erejével
annak, ki átallt szintvallani eddig.
S sokáig jár majd magasan fejével
s az ellenpárt súlyos iga alá jut
s örök sírásban és szégyenben évell.
Igaz van kettő s nem hajt senki rájuk;
irigység és fösvénység és kevélység:
minden sziveknek ez három szikrájuk.”
Itt a panasznak szakította végét.
S én szóltam: „Hadd, hogy hallgatód lehessek
és add meg nékem néhány szó kegyét még.
Farinata, s Tegghiaio, oly nemessek
s Rusticucci Jakab, Arrigo, Mosca,
kik életükben mindig jót kerestek,
hol vannak? hogy lelem meg? és mi most a
részük (ezt tudni lelkem vágya sürget):
ég édessége vagy pokolnak mocska?”
S szólt: „Feketébb lelkek közé kerültek;
különböző bűn nyomta mélybe őket:
ha addig szállsz, meglátod merre tűrnek.
S ha viszontlátod majd az édes földet,
az élőknek ott hozz eszébe jobban.
Nem szólok többet, nem felelek többet.”
Szólván, merev szeme rézsútra lobban,
néz egy kissé, aztán fejét leejti
s a többi vakhoz véle visszarokkan.
S vezérem szólt: „Ezt többé föl se kelti,
csak egykor majd az angyal trombitája,
mely a Zord Úr jöttét harsogva jelzi.
Mindnyáját akkor sírja visszavárja
felszedni újra húsát és alakját
s hallgatni az Örök Zugó szavára.”

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2386055/1/20
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte:
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.”
„Mester s mely kín ez, mely őket leverte?
hogy ilyen gyászos jajgatásra kelnek?”
„Elmondom néked röviden”, felelte.
„Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek
s halniok lehetetlen délibáb,
hogy bármilyen más sorsot irigyelnek.
Hirüket elfeledte a világ,
megveti őket igazság és részvét.
Ne többet róluk: nézd meg s menj tovább!...”
És szemem, amig eltünődve néz szét
egy lobogót lát, mely forogva száll, száll,
mintha félve kerülné pihenését.
Nyomában nagy menet tolongva jár, jár,
annyi, hogy sohse hittem földön járván,
hogy annyit eltiport a zord halál már.
Hogy ráismertem párra, köztük állván
láttam árnyát és megismertem annak,
aki a nagy Lemondást tette gyáván.
Mindjárt tudtam, hogy e csapatba’ vannak
gyatrák, akik kedvében járni féltek
Istennek úgy, mint a Boldogtalannak.
E nyomorultak, kik sohasem éltek,
mezítlen voltak s vérük csípve szítták
dongók és darazsak, pokoli férgek.
Vérbarázdával arcukat boríták
s könnyel a vér lábukhoz folyt keverve,
hol undok hernyók nagy mohón fölitták.
S láttam mögöttük, másra is figyelve
egy nagy folyót; néptől nyüzsgött a partja.
S „Mester, engedd meg” - szóltam szót emelve -
„hadd tudjam, kik s kinek törvénye hajtja,
hogy úgy tolongnak túlsó partra futni,
amint e rekedt fény itt látnom adja.”
És ő felelt: „Meg fogod rendre tudni,
mihelyt az átkos Acheron folyóra
fogunk ez út végéhez érve jutni.”

Forrás: www.erepublik.com/hu/article/2385965/1/20

Tisztelettel: phoenix9876


V & S & Shout
[Egyetem] közlöny: http://www.erepublik.com/hu/newspaper/egyetemi-kozlony-192192/1
eMagyar Egyetem oldala: http://egyetem.erephungary.hu/hu/
[OM] közlöny: http://www.erepublik.com/hu/newspaper/oktatasi-kozlony-189479/1
OM tutorial oldala: https://erepublik-tutorial.webnode.hu
Az OM tutorial oldalával kapcsolatban bármilyen észrevétel, javaslat esetén fordulhatok hozzám.